1. rész - Utolsó nap

Augusztus utolsó napját élvezem, magyarán a nyári szünet a végéhez ért. A legtöbb fiatal ilyenkor nem túl lelkes. Hát jelenleg nem közéjük tartozom. Nemes Krisztina vagyok, 15 éves. Most kezdem a 10. osztályt, az előző sulimból költözés miatt kellett távoznom. Szerettem oda járni, bár jobbakat hallottam arról az iskoláról, ahova nemrég felvettek. Ugye 21. század, mobil, internet, közösségi oldalak… Megismerkedtem Lexivel, azaz Dénes Alexával, aki a jövőben az osztálytársam lesz. Nagyon sokat mesélt az iskoláról, csupa pozitívumot; talán túl sokat is. Annyira várom már a holnapi napot, végre új emberekre lelhetek, és mindent úgy alakíthatok, ahogy szeretnék…
- Kriszti! – zavarta meg édesanyám a gondolatmenetem. Őt Áginak hívják, tudni illik róla, hogy mindene a főzés és a munkája. Sajnos keveset látom, csak hétvégenként találkozunk, de akkor is mindig el van havazva. – Gyere drágám, kész az ebéd. Mézes kínai gombóc jázminrizzsel, a kedvenced.
Lekullogtam a lépcsőn, amin kissé megtapadtam a nyári melegben lévő izzadságtól. Szörnyű érzés.
Anya mindig tudja, mivel készüljön nekem, csodálatos… az illata is; mesés.
- Ó, anya! Köszönöm, ez nagyon gusztusos! – ültem le az asztalhoz a nagy-nagy mennyiségű étellel. Miközben ettem, anya sürgött-forgott, papírokat nézett az asztal másik oldalán, megkavarta a levest, olvasott valami munkahelyi dolgot, aminek igazából semmi értelme. Ő is megmondta.
- Krisztikém, segíts rajtam, miért kell egy romantikus regényt elolvasnunk egy ilyen munkahelyen? – háborgott.
- Túl komolyak vagytok mindig, lazításképp. – mosolyogtam rá, majd falatoztam a csípős gombócokat. Nyamm.
- Nekünk már a lazítás is keretek közé van szorítva… - nevetett rám.
Gondolom most eszetekbe jutott, hogy van-e apukám. Igen, van, de sajnos vele sem találkozok túl sűrűn, kamionos. Gyulának hívják aput, ma itthon van még, holnap megy ki Bécsbe. Ő sem marad ki a mindennapjainkból, most is megjelent.
- Köszi! – mondta, majd elcsent vigyorogva egy gombócot a tányéromból.
- Apa! Ne edd el ezt is!
- Bizony Gyuluska, adok én, csak szólj! – nézett fel anyu a könyv felől.
- Mindenképp! – lelkendezett, majd levágta magát egy székre az asztalnál. Anya kiszolgálta, bár közben mormogott, hogy miért neki kell ezt is rendeznie. Sosincs nyugodt napja.
- Köszönöm anyu, finom volt! – toltam be elégedetten a székem, majd a nagy tányért betettem a mosogatóba. Fellépdeltem a szobámba, majd leültem Lexivel skypolni. Órákat beszélgettünk, nagyon sokat nevettünk. Mutatott nekem tömérdek mennyiségű dalt, és a többségük elnyerte a tetszésem, illetve hát lányok vagyunk… Melyik tini lány nem szeret „álompasikat” keresgélni? Megtaláltuk azt is. Vagyis Lexi; de néz olyan jól ki, hogy én is „álompasimmá” kereszteljem.

Nem tudom kiejteni a nevét, de egyszerűen tökéletes. Kicsit mintha elkalandoztam volna, de sebaj. Lexivel estig folytattuk a beszélgetést, míg anyu le nem küldött fürdeni, a zuhanytól mindig elálmosodok, szóval itt véget is ért a napom. Lefeküdtem aludni, azzal a gondolattal, hogy mennyire várom a következő tanévet.