A tanár úr
tornasorba zavart mindenkit, igen, engem is a kezem ellenére. Dermedten
beálltam a magas vékony lányok után az átlagos magasságú tömzsi testemmel.
- Üljetek le a földre, ma súlyt és magasságot mérünk, az osztály nagy része el van hízva, vagy alultáplált. – vette kezébe az osztálynaplót.
Reszketve ültem ott, féltem. Nem akarom újra a 70-hez közelítő számot látni, nem akarom. Nem tudom elviselni magam, változtatnom kell, mindenki, olyan karcsú én meg…
- Kezdjük! Zoé, gyere! – szólt a tornasorban lévő első lánynak. Odaállt a mérőszalag elé, majd tökéletes pontossággal rávetett a tanár úr a számra, amit ő elér. – 171 cm, jöjjön a súly! – kiabált a jegyzetelő diáknak. Zoé hosszú vékony lábaival ráereszkedett a mérlegre, haját igazgatta, hogy jól lássa a számot. – 56kg!
Csak ültem a hangok után. Én sosem leszek ilyen magas, pláne ilyen vékony. Inkább kizártam a körülöttem levő számokat, és szőke osztálytársunk hátán keresztül beszéltem Lexivel.
- Ne izgulj, ez csak egy szám! – ütötte meg a vállam.
- Nem érdekel, félek, egyszerűen rettegek..
- Krisztina! – kiabált a testnevelő tanár, felálltam, majd bizonytalanul lépteltem felé - Ugye, Krisztinek hívnak?
- I-igen, igen. – vakartam a homlokom.
- Dőlj a mércének!
A nyomás... nem bírtam, vagyis alig. Ahogy felettem állt, és bemérte a magasságom, borzalmas.
- 161 cm, írd, kérlek. – ordított. Annyira kellemetlen volt. – Jöhet a mérés.
Lassan odalépdeltem a mérleg elé, majd a magas férfi szemeibe néztem:
– Muszáj a mérést?
- Hogy is ne?! Na, azonnal állj rá! – meredt rám ingerülten. Remegve ráálltam a mérlegre, majd vártam a gyilkos számot. Nem néztem oda, hátha megúszom. – 64,8kg! – kiabált, bár reménykedtem, hogy nem fog. Teljesen megszégyenítve éreztem magam. Hányingerem lett, és szédülni kezdtem. Siettem vissza Lexihez, aki előtt kiterültem. Nem bírtam tovább, valami történt. Nem hallottam semmit, minden kép eltűnt a szemem elől, az illatok elhalványultak. Mintha a semmiben lennék. Nem a nagy fehérségben, vagy épp feketeségben, én sem tudom. Csak nincs semmi. Senki és semmi. Érzelmeim, fájdalmaim mind megszűntek hirtelen. Minden elveszett. A tanár úr hangos szavai, az irigy pillantásaim Alexandra felé, a súlyom, terheim, a kezemen az égés, a sebeim, édesanyám cetlii a hűtőn, minden.
- Üljetek le a földre, ma súlyt és magasságot mérünk, az osztály nagy része el van hízva, vagy alultáplált. – vette kezébe az osztálynaplót.
Reszketve ültem ott, féltem. Nem akarom újra a 70-hez közelítő számot látni, nem akarom. Nem tudom elviselni magam, változtatnom kell, mindenki, olyan karcsú én meg…
- Kezdjük! Zoé, gyere! – szólt a tornasorban lévő első lánynak. Odaállt a mérőszalag elé, majd tökéletes pontossággal rávetett a tanár úr a számra, amit ő elér. – 171 cm, jöjjön a súly! – kiabált a jegyzetelő diáknak. Zoé hosszú vékony lábaival ráereszkedett a mérlegre, haját igazgatta, hogy jól lássa a számot. – 56kg!
Csak ültem a hangok után. Én sosem leszek ilyen magas, pláne ilyen vékony. Inkább kizártam a körülöttem levő számokat, és szőke osztálytársunk hátán keresztül beszéltem Lexivel.
- Ne izgulj, ez csak egy szám! – ütötte meg a vállam.
- Nem érdekel, félek, egyszerűen rettegek..
- Krisztina! – kiabált a testnevelő tanár, felálltam, majd bizonytalanul lépteltem felé - Ugye, Krisztinek hívnak?
- I-igen, igen. – vakartam a homlokom.
- Dőlj a mércének!
A nyomás... nem bírtam, vagyis alig. Ahogy felettem állt, és bemérte a magasságom, borzalmas.
- 161 cm, írd, kérlek. – ordított. Annyira kellemetlen volt. – Jöhet a mérés.
Lassan odalépdeltem a mérleg elé, majd a magas férfi szemeibe néztem:
– Muszáj a mérést?
- Hogy is ne?! Na, azonnal állj rá! – meredt rám ingerülten. Remegve ráálltam a mérlegre, majd vártam a gyilkos számot. Nem néztem oda, hátha megúszom. – 64,8kg! – kiabált, bár reménykedtem, hogy nem fog. Teljesen megszégyenítve éreztem magam. Hányingerem lett, és szédülni kezdtem. Siettem vissza Lexihez, aki előtt kiterültem. Nem bírtam tovább, valami történt. Nem hallottam semmit, minden kép eltűnt a szemem elől, az illatok elhalványultak. Mintha a semmiben lennék. Nem a nagy fehérségben, vagy épp feketeségben, én sem tudom. Csak nincs semmi. Senki és semmi. Érzelmeim, fájdalmaim mind megszűntek hirtelen. Minden elveszett. A tanár úr hangos szavai, az irigy pillantásaim Alexandra felé, a súlyom, terheim, a kezemen az égés, a sebeim, édesanyám cetlii a hűtőn, minden.
Senki és semmi.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése